"A homo sentimentalis nem olyan ember, aki érez (hiszen mindannyian érzünk), hanem aki értékké emelte az érzelmet. Amint értéknek minősül az érzelem, indenki érezni akar; és mert mindnyájan szeretünk kérkedni értékeinkkel, hajlunk rá, hogy kitergessük érzelmeinket.

Európában az érzelem már valamikor a tizenkettedik században értékké változott: trubadúrok, akik határtalan vágyukról énekeltek az imádott és elérhetetlen nemeshölgynek, a többiek olyan csodálatra méltónak és szépnek tatlálták, hogy mindenki valamiféle fékezhetetlen szívbéli felindulás prédájává akart válni.

A homo sentimentalist Cervantes mutatta be a legmélyrehatóbban. Don Quijote elhatározza, hogy beleszeret a Dulcinea nevű hölgybe, annak ellenére, hogy a hölgyet jóformán nem ismeri (ami bennünket nem lep meg, hiszen már tudjuk, hogy ha 'wahre Liebe'-ről, igaz szerelemről van szó, akkor az imádott személye vajmi keveset számít). Az első könyv huszonötödik fejezetében Don Quijote a kopár hegyekbe megy Sanchóval, hogy megmutassa neki szenvedélye nagyságát. De hogy bizonyítsuk be valakinek, hogy lelkünkben láng lobog? És hogyan érzékeltessük ezt ráadásul egy olyan gyermeteg és tompa eszű emberrel, mint Sancho volt? Így aztán Don Quijote az erdei úton pucérra vetkezik, csak az ingét hagyja magán, és hogy bemutassa szolgájának érzelme elsöprő erejét, bukfencet hány előtte a levegőben. Valahányszor fejjel lefelé fordul, inge a vállára csúszik, és Sancho látja Don Quijote fityegő nemi szervét. A lovag pici, szűzi hímtagja olyan szívszaggató látványt nyújt, hogy még a kérges lelkű Sancho se tudja nézni ezt a színházat, felül Rocinantéra, és elüget.